„Sokkal érzékenyebben nyúl a billentyűkhöz, mint a látó emberek. Úgy hiszem, hogy az ő játékában bizonyos dinamikai tartományokban olyan érzékenység van jelen, ami nálunk természetszerűleg nem lehetséges. Azt merném mondani, hogy talán chopini mértékkel lehetne ezt a képességet mérni. Nem véletlen, hogy Chopin igen közel áll hozzá, hiszen a lengyel zeneszerző a pianissimo-piano-mezzoforte közötti dinamikai tartomány minden kétséget kizáróan legérzékenyebb mestere. Nem mintha adott esetben nem lenne jelen drámaiság is az ő zenéjében, de mindenképpen egy olyan új világot, dimenziót nyit meg, amit más nem. Tamás pedig eme sajátosságra hihetetlenül érzékenyen rá tud mutatni. ”
Kocsis Zoltán, Parlando, 2010. január

Játékának van egy aligha megragadható színvarázsa. Előadásában kiragyog Beethoven szenvedélyeinek tobzódó vörös hevülete vagy mélyzöld melankóliája, Schubert telének szikrázó, kopár fehérsége, Debussy végtelenben elmosódó sejtelmes, ezernyi pasztell árnyalata. Ilyen érzékletesen láttatni alighanem csak az tud, aki maga nem a szemével, hanem a lelkével lát. Érdi Tamás nemrégen a leedsi zongoraverseny zsűrijét nyűgözte le, a közeljövőben pedig Kocsis Zoltánnal és Vásáry Tamással ünnepli 30. születésnapját. A Szépművészeti Múzeumban.

Szegő András, Nők Lapja, 2009. szeptember

Fryderyk Chopin Társaság

Varsó, 2009. május 28.

Vélemény

Érdi Tamás több alkalommal is koncertezett Lengyelországban (többek között olyan rangos helyszíneken, mint a varsói Királyi Lazienki parkban lévő Chopin-szobor lábánál, valamint a Lengyel Tudományos Akadémia powsini Botanikus Kertjében „Zenei Floráliák – Zene a virágok között” címmel rendezett nemzetközi fesztiválon). Minden egyes fellépése kirobbanó sikert aratott.
Véleményünk szerint nemcsak rendkívüli tehetséggel megáldott virtuóz, de mindenekelőtt hallatlanul érzékeny művész, aki képes teljesen hibátlanul és elmélyülten megérezni bármely kort és stílusirányzatot képviselő zeneszerző intencióit. Előadói stílusa rászolgált a legmesszebbmenőbb elismerésre, különösen annak ismeretében, hogy az ismert zongoraművészek többsége olyan mechanikus stílust követ, aminek nem sok köze van az igazi művészethez.
Mély meggyőződésem, hogy Érdi Tamás rászolgált a zongoraművészek világ-élvonalában elfoglalt tartós helyére.

Antoni Grudziński,
zenetudós
a Fryderyk Chopin Társaság elnöke

Az eredeti levél letölthető PDF formátumban: opinia.pdf

ÉRDI TAMÁS A BUCSINON.
A 89-es változás első színháztörténeti eseménye az 1990. március 12.-i bemutató volt a Szatmári Északi Színházban. Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című addig elnémított drámáját mutatták be a szatmárnémetiek Kocsis Levente rendezésében. A bemutatóra a szerzőt is meghívták. Hárman mentünk az író kocsijával, ő vezetett, utasai a felesége Éva meg én voltam. Amikor megérkeztünk a szállodába, arra kért, tartsam távol az újságírókat, mert egy kéziratot kell sürgősen átnéznie. Ők a szállodában maradtak, én rohantam a színházba. Próbára érkeztem, a függöny mögött figyeltem, hallgatóztam. Rövid szünet következett, Levente a színpadra vitt, s a sok kedves, még diákkorukból jól ismert színész gyűrűjében meséltem arról, hogy újra szól a rádió. Felmentünk az igazgatói irodába, és egy szép szőke asszonynak, a Magyar Televízió szerkesztőjének, Szabó Mártának mutattak be. Arra kért, hogy intézzem el, készíthessen interjút Sütő Andrással. – Ma nem lehet – mondtam, – de holnap a bemutató után még a színpadon tedd fel a kérdéseidet. A bemutató után, negyedórás taps ünnepelte a szerzőt, s hiába volt vége az előadásnak, a közönség nem akart hazameni. Közben Mártának sikerült elkészíteni az interjút, amelyet aztán még sok követett. Vannak emberek, akiknél már az első találkozáskor úgy talál a szó, úgy beszélgetnek, mintha örökké ismerték volna egymást. Így történt velünk is. Sokszor mentem a budapesti rádióhoz, de ilyenkor mindig felkerestem Mártát, és így ismerhettem meg fiát, Tamást is. Kicsi, vékony, barátságos gyermek volt, sokat viccelődtek Csoma Judit színművésszel, aki itt a barát szerepét töltötte be. Második találkozásunkkor Tamás megkérdezte. Te vagy, Emese? Beszélgettünk, s arra a kérdésre, hogyan tudja megjegyezni a zongoradarabokat, csak annyit válaszolt:’Sokat hallgatom őket és bennem maradnak’ Megjegyeztem.

Volt úgy is, hogy az utolsó pillanatban ültünk be Márta kocsijába, hogy beérjek a rádióba. Judit szerint Ő ragyogó navigátor, Márta ragyogó vezető, s én hallgassak. Azt tettem. Mondanom sem kell, sokszor felkéredzkedtünk a villamos sínekre is, és vágtunk az autók elé, Jutka mindig csókot intett a bocsánatkérés helyett. De időben bent voltunk. A közös élményeket a Cimbora tábor gazdagította. Márta az erdélyi tehetséges gyermekeket is ingyen nyaraltatta Balatonalmádiban. A kis zenészeket, képzőművészeket, leendő írókat nekem kellett levinnem Balatonalmádiba. Örömmel tettem. Ott, Csoma Judit mellett voltam a nem látók színjátszók csoportjában. Ennyi szeretetet, kedvességet rég nem kaptam. Mindent meg kellett magyarázni, a helyváltozást, a lépéseket, s mindezt egy kis csengővel jelezték nekik.

A siker itt sem maradt el. Érdi Tamás is többször kint volt, de neki a zongorajáték jelentette a szórakozást. Egyik nyáron a magyarországi cimborák Erdélybe jöttek a Bucsinra. A szórakoztatás fénypontját Sándor László mókamester jelentette, akiből hömpölygött a szó, ha kellett helytörténeti ismertetőt tartott, ha kellett tréfásan játszott, mindenre kapható volt. Egyik este a tábortűz mellett a kis cimborások voltak a szereplők, és köztük Tamás is. Elektronikus zongoráján sokat játszott a közönség, és a csillagok örömére. Leírhatatlan volt a hangulat, a kis, vékony fiú, a sötét fenyvesek, a sok szép gyermek és a muzsika.

Aztán az évek gyorsan teltek, s én kevesebbet jártam Budapestre.

A média jóvoltából értesültem arról, hogy Tamás bejárta a kerek világot, tanult, hangversenyezett. Művész lett és daliás fiatalember. Érdeklődtem róla, és Rusz Gyuri mesélte el, aki a bucsini meteorológiai állomáson dolgozott, hogyan tanította meg Tamást sízni. Sízni?

-Igen, a svájci hegyekben voltunk,és egy hosszabb botot fogtunk mindketten, s úgy ereszkedtünk le a nem éppen enyhe lejtőn. Tamás erre is kapható volt.

Tavaly ősszel a Duna Tévé jóvoltából láthattam újra. Szatmár központjában, szabadtéren állt a zongora, és körben a közönség. Ott volt Érdi Tamás önálló estje. Gyönyörűen játszott, s mire Chopin b-moll keringőjét elkezdte, besötétedett, feljöttek a csillagok, és közben gyertyák gyúltak, földi csillagok….Szívet szorító hangulat volt, magam előtt láttam a vékony kisfiút Bucsin tetőn, és most a nagybetűvel írott MŰVÉSZT. Csak a csillagok maradtak a régiek, azok most is ’vigyázó szemüket’ Tamásra vetették…valamennyiünk örömére.

Jászberényi Emese

Marosvásárhelyi Népújság Múzsa Melléklete 887.szám 2009 június 6 szombat

8 TV-MAGAZIN – EHETI

Néhány évvel ezelőtt úgy hozta a sors, hogy a világ egyik legkülönlegesebb muzsikusának alkalmi sofőrje lettem. Sötét téli esténként autóztunk át a városon, persze, beszélgettünk. Nagyon igyekeztem nem hülyeségeket mondani, és még kevésbé idióta dolgokat kérdezni tőle. Néha titokban ránéztem, és a műszerfal neonzöld fényében láttam, somolyog az erőlködésemen. Most, hogy ennek az írásnak kapcsán minden föllelhető cikket, kritikát, interjút elolvastam róla, rájöttem – miért. Nyilván azért, mert sikerült szóbahoznom az öszszes közhelyet, amivel Moszkvától Montrealig, Varsón át New Yorkig kínozni szokták az újságírók, és megkérdezni mindazt, amit valaha az életben már kérdeztek tőle. Mindezen információ birtokában már csak arra lennék kíváncsi: ugyan ki találta ki, hogy aki vak – az világtalan. Érdi Tamás a jövő hónapban lesz huszonkilenc éves. Neve hallatán a klasszikus zene értői, a kortárs művészek, a koncertlátogató, lemezhallgató közönség megemeli kalapját, és mélyen meghajol e fiatalember elõtt. Nem csak azért, mert kevés hasonló ihletett tolmácsa volt valaha Mozartnak, Schubertnek, Chopinnek, hanem azért, mert minden látó ember szeme előtt lepereg az a képzeletbeli film, amely érzékelteti: milyen hihetetlen akaraterő, küzdelem, mennyi lemondás, leírhatatlan erőfeszítés vezetett azokhoz a lélegzet-visszafojtott másodpercekig, amikor az utolsó zongora-akkord után felhangzik a dübörgõ tapsvihar. Bármerre is jár a világban: New York-ban, a Carnegie Hallban, Varsóban, a Chopin szobor tövében, vagy itthon, a Művészetek Palotájában. A koncerttermek állva ünnepelt hőse elragadtatott hangokat csalogat elő napjaink élő elektronikus szószólóiból, a bloggerekbõl – „tegnap este többször is elsírtam magam azért, ahogyan játszott, azért, ahogyan zongorázott…” – és immár halott klaszszikusokból – „Érdi Tamásnak üzeni Szabó Magda, hogy ő csak írni tud, de Tamás ujjaival az Isten üzen.” Akinek elege van a hétköznapok alpári zajából, az utcai- és pártcsörtékbõl, és inkább az Univerzum romantikus üzenetét hallgatná – nézze a Duna Televíziót október elsején, a Zene Világnapján, mert Érdi Tamás Szatmárnémetiben rögzített, gyertyafényes Chopinkoncertjét láthatja, és mellesleg tanúja lesz annak, miként születik a „világbrand”, ne mondjam: Hungaricum…

L. ZS.

A Művészetek Palotája legújabb, négy koncertből álló hangversenysorozatának címadója August Rodin híres szobra, a Gondolkodó. A névadó műalkotás és a hangversenyek közötti rejtett összefüggések megfejtése, a többletjelentések számos lehetséges értelmezése legalább olyan izgalmas kaland, mint azok végigkövetése.

A sorozat első hangversenyén József Attila költészetének és Bartók Béla muzsikájának egymás mellé állításával a két alkotó közötti eddig még feltáratlan közös vonásokra csodálkozhattunk rá Korhecz Imola és Érdi Tamás kalauzolásával.

Fenyő Gábor, a sorozat szerkesztője beköszöntőjében megdöbbentő tényre hívta fel a figyelmet: egy tizenévesek körében nemrégiben elkészített felmérés szerint a megkérdezettek legtöbben a spenótot és a komolyzene hallgatását jelölték meg arra a kérdésre válaszolva, mit szeretnek a legkevésbé e világon. A spenót egyéni ízlés kérdése, mint ahogy az utóbbit is mindenkinek szíve joga szeretni vagy éppen elutasítani. A komolyzene azonban nem spenót, és ilyetén elutasítása mindenképpen elgondolkodtató és cselekvésre ösztönöz, hiszen többnyire a nem-ismeret és a tizenévesek körében uralkodó divatirányzatok szülik az ellenérzéseket.

A „Gondolkodó” koncertek bevallottan elsősorban a 14 és 21 év közötti ifjakat szólítják meg (természetesen nemcsak őket!), a már ismerttől eljutva a még ismeretlenig, azaz olyan társművészetekkel összekapcsolva a klasszikus zenét, amiket például az iskolából, vagy szabadidős tevékenységeiknek köszönhetően jól ismernek a fiatalok. Az első hangversenyen az irodalom órák „kötelező tananyaga”, József Attila munkássága kapcsolódott össze a 20. század egyik legnagyobb, de számtalanszor elutasított magyar muzsikusával, Bartók Bélával. A sorozat következő estjein a zene mellett helyet kap majd a tánc és a jazz is. Az utolsó alkalom pedig, ami kizárólag Brahms műveiből áll, azt hivatott bizonyítani, hogy a német mester zenéje egyáltalán nem komor, és nemcsak a „vájt fülűek” számára élvezhető.

József Attila és Bartók Béla kortársak voltak. Azonban nem csupán a közösen átélt történelmi események hatása rajzolódik ki alkotásaikban — mindketten tragédiaként élték meg az 1. világháború szörnyűségeit, Trianon fájdalmát vagy a világgazdasági válságot —, hanem érzelmeikben, a világhoz való viszonyulásukban is sok közös vonás fedezhető fel. „A mindenséggel mérd magad!/ Sziszegve se szolgálok aljas,/ nyomorító hatalmakat.” mindkettőjük ars poeticája volt. Mélyen szerették hazájukat, rendkívül szorosan kötődtek édesanyjukhoz és szerelmi csalódásaikat is hasonló módon, műveikben írták ki magukból. Mindketten tisztelettel nyúltak a magyar népi hagyományokhoz, és közös művészi magányosságuk, sok esetben önként vállalt számkivetettségük is.

A két művész kölcsönösen tisztelte és elismerte egymás munkásságát. Személyes találkozásukat Fejtő Ferenc őrizte meg az utókornak, akinek így számolt be József Attila: „Képzeld, Bartók Béla azt mondta nekem, hogy én az vagyok a magyar költészetben, ami ő a muzsikában. Ennél szebb és nagyobb dicséretet nem hallhattam volna.”

Szinte biztos, ha a legkézenfekvőbb József-Bartók párhuzamot kérdeznénk bárkitől is, gondolkodás nélkül a Medvetáncot említené. Korhecz Imola és Érdi Tamás műsorában azonban ez a mű nem is szerepelt, ők ennél sokkal mélyebbre ástak és úgy mutattak rá a két szerző közös világára, hogy a hallgatókat is együttgondolkodásra késztették. „A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog,” (Reménytelenül) számomra az „éjszaka zenék” egyik korai előfutárában, az Improvizációk 3. darabjában (Imhol kerekedik) jelent meg. Az Altató kis Balázsának gyermeki tisztasága a népi dallamokra komponált első rondóval találkozott, és az Allegro barbaro szilaj, motorikus zakatolásában „Az én nem fogom be pörös számat” (Ars poetica) indulata, szenvedélye izzott. Mindenki másképp értelmezhette a verssorokat és a zene hangjait, éppen ezért voltak izgalmasak és ezerarcúak az egymás mellett megszólaltatott versek és zongoradarabok.

Korhecz Imola Radnóti-díjas előadóművész avatott előadója József Attila verseinek. Minden külső eszköz nélkül, virtuóz módon váltott egyik vers után a másikra, a fájdalomról a bizakodásra, az elkeseredésből a remény hangjára, csupán hallatlanul érzékeny intonációját és mimikáját használva. Érdi Tamás játékát szintén a sokszínűség jellemezte. Már máskor is megfigyeltem játékában a dinamika rendkívül széles spektrumát, ahogy nem látó létére (vagy talán éppen ezért) mennyire tökéletesen érzi a teret. Pontosan tudja, melyik az a legalsó határ egy pianissimo hangnál, ami még nem vész el a térben, vagy éppen ellenkezőleg, meddig mehet el egy fortissimo akkord megszólaltatásában, hogy az ne legyen túlméretezett. Egyszerűen, természetesen, manírok nélkül zongorázott, méltón József Attila és Bartók Béla szellemiségéhez.

(2008. január 12. 18:00 Művészetek Palotája – Fesztivál Színház (Budapest) – Érdi Tamás (zongora) és Korhecz Imola (próza) koncertje; Bartók Béla és József Attila alkotásainak párhuzamai)

Fidelio
Kovács Ilona
2008.01.14.

Impozáns műsort állított össze a december 3-án, a Művészetek Palotájában tartott koncertjére a rokonszenves, fiatal zongoraművész: Liszt mellett Debussy művei hangzottak el, amelyek sajnálatosan ritkán hangzanak el a hazai koncertpódiumokon.

Már a kezdő Liszt-darab – a Funerailles – első hangjai elárulták, hogy kivételes formátumú művész ült a Steinway-zongora előtt. A kezdő akkordok, mintha nem is zongorán hangzottak volna, hanem harangokon.. A művész kivételesen finom, éneklő és sokszínű billentéssel zongorázott az egész este során –a hallgatókkal elfelejttette, hogy kalapácsok ütik meg a húrokat.

A Funerailles-t két Debussy-arabeszk követte – szinte hihetetlen volt, milyen gyönyörű pasztell-színekben hangzottak fel ezek az impresszionista “miniatűr” darabok. A szünet utáni Liszt-darabban – Erdőzsongás – Érdi Tamás nagyszerű, virtuóz technikájáról adott számot. Minthogy a fiatal művész nem látó, még nehezebb dolog az ilyen virtuóz darabokat eljátszani, hiszen egy profi zongorista nem nézegeti ugyan a billentyűzetet játék közben, de nagyobb ugrásoknál, vagy tört akkordoknál azért nem árt, ha oda-oda tekint a billentyűzetre..

Az Erdőzsongás után Debussy Bergamaszk-szvitje hangzott el – talán maga a szerző játszhatta így el egykor, aki bár nem volt a szó szoros értelmében hivatásos koncertező zongoraművész, de nem egy helyen olvashatunk gyönyörű, színgazdag egyéni billentésű zongorajátékáról. (Budapesten is fellépett, szerzői estje volt a Vigadóban.) A műsor “hivatalos” záró száma a Mefisztó-keringő volt, itt szinte elfelejthettük, hogy egy szál zongorát hallunk. Biztosan a legtöbben jól ismerjük a mű – Liszt által készített – zenekari átiratát is, így a hallgatóság könnyen felidézhette a nagyzenekari hangzást is. Talán ez a darab volt a legvirtuózabb az est folyamán és Érdi Tamás imponáló biztonsággal és szinte magától értetődő temészetességgel adta elő Liszt e remekbe szabott kései darabját.

Magam nem hittem volna, hogy egy ilyen nagy és nehéz program után még ráadást is fogunk hallani, de a szűnni nem akaró taps után Tamás újból a zongorához ült: először Liszt egyik Elfelejtett Keringőjét hallhattuk, majd a 6. Magyar Rapszódia fergeteges, virtuóz előadásával ért véget a koncert.

Annak ellenére, hogy sok kitűnő zongoraművészünk van, Érdi Tamás előkelő helyet foglal el közöttük – gyönyörű élményben volt része a hallgatóságának. Örvendetes, hogy igen szép számú CD-felvétele kapható, magam csak ajánlani tudom minden zenekedvelőnek ezeket a felvételeket.

Fidelio
Selmeczi Vilmos
2007.12.14.

Mozart D-ben (Az NFZ jótékonysági hangversenye)
2007. október 11.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Jótékonysági hangverseny a Kézenfogva Alapítvány javára

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Érdi Tamás – zongora
Vez.: Kocsis Zoltán

MOZART:
Figaro házassága – nyitány
d-moll zongoraverseny, K.466
Serenata notturna, K.239
D-dúr („Haffner”) szimfónia, K.385

Ha már Mozart és „D”, legyen a nyitány a Figaróból való, pont ide illik kezdésnek, élénken, fürgén indul, és máris el lehet gondolkodni: igen, kialakult az NFZ vonósaiból egy olyan mag, amely valódi kamarazenekari hangzással szól, amelynek tagjai valódi kamarazenekari hozzáállással zenélnek. És örömmel lehetett felfedezni olyan, régizenés hozzáállást mutató zeneszerszámokat is a zenészek kezében, mint a modern, Böhm-rendszerû, ezüst billentyûkkel ékes, de mégiscsak ébenfa fuvolák, vagy kis fa üstdobverõk, amelyek kópiahangszereket szólaltattak meg. De ennél fontosabb volt a megszólalás milyensége, a könnyed, áttetszõ, szép tónusú vonóshangzás, a markáns, sforzatós „ff” megszólalások.

A koncert a Kézenfogva Alapítvány „Fogadd el, fogadj el” címû országos közvélemény-formáló programsorozatának záróeseménye volt, így a Vakok Világnapján Érdi Tamás, a koraszülöttként látását vesztett zongoramûvész volt a kicsit komorabb, de semmiképpen sem tragikus hangvételû d-moll zongoraverseny szólistája. De hallva játékát, megállapíthattuk, bármilyen apropóból, leginkább egyszerûen csak muzikalitása okán is lehet egy koncert fõszereplõje az NFZ-vel. Eddig mindig megfigyelhetõ volt, hogy Kocsis maximálisan alkalmazkodik a kísérendõ zongoristákhoz – a tempók nyilván Érdi választásai voltak, de a továbbiakban nem kell alkalmazkodásról, vagy egyáltalán, kíséretrõl beszélnünk. Mindkettejük Mozart-felfogása azonos volt; semmi engedmény a csokibevonatnak, ugyanakkor semmi túldimenzionált heroizálás.

Annál inkább értelmezõ dallamformálás, az a fajta külsõségektõl mentes, a zene szerkezetét, „formáját” felmutató, és ezzel hatni akaró értelmezés, amely napjaink Mozart-játékának alapkövetelménye, de mégis, hányszor esik áldozatul tulajdonképpen pont a szerzõt nem tisztelõ túlédesítésnek.

Puhán indult az elsõ tétel a piano zenekari bevezetõvel, drámaian jött a forte ellentételezés, érzékenyen folytatódott a zongoraszólóval. A pianista egy-két agogikai megoldását, nevezetesen túlzottan hangsúlyos rálassításait lehetett itt kifogásolni. A Romanza tételben is folytatódott a kifejezõ, a valódi Mozartot, nem a hírneve által elhomályosított alakot megmutató zenélés mindkét részrõl. Tán egy kicsit visszafogott volt a zárótétel, de megérdemelt volt a nagy siker, és természetesen következett ráadásnak a felszabadultan elõadott szóló D-dúr rondó.

Varga Péter
2007. 10. 16.

A Kézenfogva Alapítvány a Mûvészetek Palotájában a csütörtök esti jótékonysági koncertjével zárta a Fogadd el, fogadj el címû országos közvélemény-formáló programsorozatát, amely az idén tizenhat rendezvényhelyszínen hívta fel a figyelmet arra, hogy a fogyatékkal élõket nem sajnálni, hanem elfogadni és segíteni kell. Az 1993 óta mûködõ alapítvány a kirekesztésmentes társadalom kialakítását tûzte ki célul. Az esten a Nemzeti Filharmonikus Zenekar adott koncertet Kocsis Zoltán vezetésével, Érdi Tamás zongoramûvész vendégszereplésével.

A vakok világnapján rendezett koncerten a megtisztulásra, az áthangolódásra való képesség katartikus élményét nyújtotta Mozart zenéje. Nem kis része volt ebben Érdi Tamásnak, akinek zongorajátéka elfeledtette a közönséggel, hogy õ is azok közé tartozik, akiknek a világnapja alkalmából a koncertet hallhatjuk.

Az egész estére a friss, idõnként a filharmonikusok virtuozitását is próbára tevõ tempók voltak jellemzõek. Igaz, nem tudni, Kocsis Zoltán néha túlhajszolt, kapkodó ütemezése milyen koncepciót követett. Verseny érzetét adta ennek az expresszkoncertnek az elsõ száma, a Figaro házassága címû opera nyitánya is. Az amúgy is vibráló, sziporkázó, tüzes zene mint egy gyorsvonat száguldott át a MÜPA termén. A d-moll zongoraverseny lassú tételének széles, ölelõ dallamívei viszont megnyugtatták a közönséget. A lírai alkatú fiatal zongorista itt végre levegõt kapott, volt ideje és alkalma kinyílni, és csodálatos pillanatokat teremtett a törékeny, finom hangzással. Mozart huszonhárom zongoraversenye közül mindössze kettõ íródott moll hangnemben. A d-moll zongoraverseny a Don Giovannira emlékeztet, amelynek szintén d-moll az alaphangneme és hasonlóan drámai a hangulata.

Elhangzott egy olyan mû is a koncerten, aminek nem ártott a szilaj tempó. A Serenata notturna, a békés, derûs szerenád remek átmenet volt a démoni kezdetû, ám optimista D-dúrral végzõdõ zongoraverseny és a Haffner-szimfónia között. Természetesen a szimfónia is D-dúrban íródott. Ebben a hol kicsattanóan vidám, sistergõ, fortyogó, pezsgõ, hol pedig mély sóhajokkal alábukó muzsikában a zenekar minden árnyalási készségét megmutatta. Mozart fennmaradt instrukcióját követve, miszerint az utolsó tételt a lehetõ leggyorsabban kell játszani, Kocsis Zoltán végre joggal vehette feszesebbre a tempót.

A koncert fõszereplõje általában a zene, de most a muzsikán túlmutató fontosságú segítõ összefogáson volt a hangsúly. Így lett a koncert nemcsak jelképesen, katarzist teremtõ hatása miatt jótékony, hanem hasznos is.

Jótékonysági koncert,
Mûvészetek Palotája
2007. október 11.
Máry Szabó Eszter

Nemzetközi összevetésben is állja a próbát az est, melyet az odaadás, az ihletett pillanatok uralnak.

Chopin e-moll zongoraversenyében Érdi Tamás aranyozta be Mozartot idézõ derûvel a lengyel zongora poéta versenymûvét A zenekar itt is tökéletesen követte karmesterét és a szólistát, hangzása azonban Kocsis tudatos koncepciója révén kissé talán “karcosabb” volt a szokottnál és a kelleténél, ez viszont élvezetes kontrasztot és keretet adott Érdi Tamás jó néhány látó zongorista kollégájáénál sokszínûbb, mégis plasztikus szépségû zongorajátékának. A ráadásként elõadott cisz-moll noktürn pedig azt mutatta meg, hogy nem véletlenül tartják még Lengyelországban is kiváló Chopin-játékosnak Érdit, akirõl az írónõ, Szabó Magda úgy fogalmazott:”Tamás ujjaival az Isten üzen.”

KOVÁCS ATTILA
Dunántúli Napló
Pécs 2007 május